2017.09.10.
2 hónapja esti ágyban szárított kukorica majszolás közben találtam egy csomót a jobb mellemben. Persze leettem magam mint mindig�, közben játszottam az ipadommal, nem tudtam felvenni a “kukoricát”. Oda néztem, kukorica sehol, de egy kemény csomó volt a mellemben.

Másnap lementem a háziorvoshoz, hogy nézze meg. Láttam rajta, hogy baj van, de amikor észre vette, hogy beijedtem, azt mondta nyugi ez bármi lehet. Rögtön elmondtam neki, hogy anyukám tüdőrákban halt meg lassan 8 éve…
Kaptam egy beutalót mammográfiára, és ultrahangra. Julius 10-re, pfff 3 hét még addig.
Ebben a 3 hétben százverzió lefutott, nap, mint nap a gondolataimban minden lehetséges verzió.
Felhívtam a testvérem elmeséltem mi volt, azt mondta jól van hagyjad már, nincs baj! Tudom, hogy beijedt, de hinnem kell, hogy nincs baj.
Azért egyfolytában a fejemben járt ez az egész, fogyok, egyfolytában ver a víz, az evés sem megy…., biztos csak beképzelem!
Jött egy barátunk, akinek prosztatarákja volt, majd 2x kiújúlt neki máshol is, igazi túlélő. Kérdezgettem, mit érzett, amikor vele baj volt, mik voltak tünetek… egyeztek a dolgok…. Á francba, csak bedumálom magamnak! 100x kikérdeztem, ahogy valami új szokatlan dolgot fedeztem fel magamon…., egyezett!

2017.07.10.
Eljött a nap, elmentem a belvárosba, mammográfia, ott már láttam a nagy fehér csomót a monitoron, aztán rögtön átvittek az ultrahangra, az orvos megfogta a kezem vissza vitt a mammográfiára, és most ő csinálta meg. Újra visszavitt az ultrahangra ott az orvos mondta , biopcia, minta vétel.
Eszembe jutott, amikor anyunak volt biopciája, szegény drága kincsem, milyen rosszul volt utána…
Megkaptam az érzéstelenítőt, ami csípet egy pár másodpercig, közben kérdezgettem az orvost, hogy mi lehet ez. Nem mondhat semmit, mert nincs minden eredmény a kezében, de szerinte nem ciszta, nem zsírcsomó. Tehát daganat, több opció nincs.
Csak feküdtem az ágyon néztem mit művelnek. Értettem , de nem fogtam fel! Nem éreztem semmit, az egész mellkasom elvolt érzéstelenítve, csak a zsibbadást. Hozott egy óriási speciális tűt, megvágták, bemetszették szikével a mellem és beszúrta az óriási tűt a mintavitélre, csak annyit érzetem, hogy a szövetek vagy rostok szakadnak át, de nem fájt. Utána a sentinel csomoból vettek mintát egy másik tűvel, az fájt. Mikor végeztünk, még feküdnöm kellett, elkezdett remegni a kezem, lassan eljutott az elmémig, hogy épp hol vagyok és mi történik. Még 10-15 percig feküdnöm kellett az ágyon, hogy nehogy rosszul legyek. Tompa lámpafény volt, és halk nyugtató zene.
Felöltöztem, azt mondtam, köszi jól vagyok. 15.-én indulunk haza, Magyarországra, mert jelenleg Stockholmban élünk, dolgozunk a férjemmel. 30.-án leszünk újra Stockholmban. Az eredményt csak nekem , személyesen mondják majd el. Július 31- re kaptam időpontot.
Kimentem a kórteremből, bezárkóztam a wc- be, hogy most sírni fogok, aztán megyek haza. Nem sirtam, gyors pisi kéz mosás és már kint is voltam. A belváros közepén a napsütésben, sok-sok ember, túristák, rengetek üzlet, vidám kép, én mégis sokkos állapotban voltam.
Felhívtam a férjem elkezdtem mondtam, hogy mi volt, de mondtam neki , hogy nem tudok most mégsem beszélni, majd felhívom később, mert sírnom kell, elcsuklott a hangom! Persze tudta, hogy baj van.

Nem tudom hogy értem haza, pedig 40 perc az út, emlékszem ültem a metrón, napszemüvegben, hogy ne lássák , hogy könnyes a szemem, aztán a konyhában ültem, és csak bàmultam magamelé.
Férjem is ott hagyott mindent a munkahelyén párperc múlva otthon volt. Elmondtam mindent, sírt, vígasztalt…
Tesómnak azt sem tudtam hogy mondjam, vagy mit mondjak. De erőt vettem magamon, hisz még semmit sem tudok, lehet hogy nem is rosszindulatú. Felhívtam, mindketten erre jutottunk, lehet nincs baj, de valahol tudtuk, hogy a fogyás, az étvágytalanság, azért nem a legjobb előjel.
Barátunk hívott minket, elmondtuk mitörtént, megint tanácskozás, megbeszéltük, no para , nem fessük az ördögöt a falra!
Apunak nem szóltam, elmúlt 60 éves, érzékeny is, egyedül van…, nemsokára úgy is otthon leszünk, akkor, majd leülök vele és személyesen valahogy elmondom mi történik.

2017.07.15.
Végre indulunk haza, otthon leszek, megölelgetem a családom, ülhetek a folyosón, ahol annyi emlék van, belenézek a testvérem megnyugtató szemeibe, elmondom apunak mitörtént, feltöltődöm, felszívom magam sok-sok pozitív energiával, hogy ha baj van legyen erőm az úthoz, ami elöttem áll. Minden rendben lesz !

Istenem , bár csak anyám élne!

Reptér, autóbérlés, alig teltek a kilóméterek. Végre begurultunk. Tesómat megöleltem, ő azt súgta a fülembe, nyugi tesóm nem lesz baj. Persze ő sem hitte, mert láttam rajta, hogy amikor meglátott, megijedt, hogy le vagyok fogyva.
Aput is megöleltem, oksi nem sejt semmit. Mondta, mi van veled lány, hogy le vagy fogyva. Nem mondtam semmit, csak újra megöleltem. Rossz érzés volt, hogy titkolózom, de az első napot nem rontom el, majd lesz még rá időm, elmondom neki.
Másnap leültem vele, elmondtam mindent, sírt az apa, rossz volt látni, hogy olyan öreg már, összetört, az én apám, akire gyerekkormban, mindig felnéztem. De jól vette az akadályt, erőt vett magán, ügyes volt.
Ez a két hét jól telt.
Mindennap otthon voltam, tesóm egyfolyában főzött, sütött, grillezett, a barátnője is igyekezett, apuról nem is beszélve. Nem volt kimondva, de valahogy a levegőben, ott lebeget a mi van ha…..
Utolsó nap volt talán a legszebb. Egésznap a tesómmal fetrengetm a folyosón, olyan kedves volt, apu is korábban megjött a munkaból. Napoztunk, beszélgettünk, ettünk, örültünk, hogy együtt vagyunk. Olyan gyorsan letelt ez a két hét...
Másnap reggel, ittunk egy kávét mégegyszer, együtt mind, nem akartam menni, most minden nehezebb volt.
Láttam mindenkinek nehéz most!
Elbúcsuztunk, mégegyszer körülnéztem az udvarban, azzal a gondolattal, hogy kitudja mikor leszek itthon megint, lehet , hogy soha többé nem láthatom ezt! Elindultunk ….

2017.07. 31. Hétfő
Éjjel alig aludtam, ma megyünk férjemmel az orvoshoz, hogy megtudjuk az eredményt. Ülünk a váróban, jön is az orvos, megkérdezi Ő ki, mondtam a férjem, jöjjön ő is ha szeretne.
Uh nem jól kezdődik, beszélgetünk… nagyon szimpatikus, kedves , igazán szép nő az orvos. Helena a neve.
Elmondta mellrák, II.stadium, tripla hormonérzékeny, Her2 a baj! Azt sem tudom mi az, de majd meg googlizom otthon. Kicsit bekönnyezett a szemem, de uralkodom magamon, valahol készültem erre. Megvizsgált. Kemók leszenek, műtétek, kavarog a világ velem, de figyelek, hogy tudjam mitörténik. Még elküld 2-3 vizsgálatra. Megölelt mikor végeztünk, végtelenül kedves volt.

Kimegyünk, szegény férjem még tartja magát, egyszer csak kitör belőle a zokogás, sír, mint egy árva kisfiú, vígasztalom, ölelgetem hogy nem lesz baj, megcsinálom, túlélem, meggyógyulok, megígérem, nem adom fel , soha, soha ! Engem is sírás folytogatott, de nem sírhatok, erre nincs időm, és erősnek kell lennem, erősebbnek kell lennem mint valaha.
Felhívom a tesóm, elmondom neki. Érzem , hogy megijedt, próbál vígasztalni, én meg őt. Megbeszéltük, nyugi minden jó lesz, csak pozitívan.
Apu sír, de bizonygatom neki, ne féljen erős vagyok, ő is próbál erősíteni, hogy erős vagyok, ne féljek, de közben sír, én tartom magam, bár nagyon nehéz volt, de nem sírtam.

Megyünk 3D képet készítenek. Óriási ez a kórház, térképet is kaptunk. Végre megtaláljuk a helyet ahova menni kellett. Szólok, hogy megjöttem, az orvos szószerint azt mondta: jól van hajítsd le magad a váróban. 2 perc múlva előkerül, azt mondta csak belerúg a számítógépbe és jön értem. Fordítom a férjemnek, nevetünk, ez tuti flúgos. Bemegyek, vicces volt az orvos, nevettünk, megmutatta, hogyműködik a 3D program. Igazán érdekes volt.
Ezután megint térkép, keressük a következő részleget, itt megint mintát vettek a sentinel csomoból, ami megint fájt.
Genetikai vizsgálat lesz, petesejt leszívás, mert lehet kiveszik a petefészkeim, aztán nyirokcsomó műtét.
Haza battyogunk, félek, de inkább próbálok erős lenni, harcos. Igazi HARCOS ! Eszembe jut anyum, hogy adta fel, én nem fogom, próbálok tanulni a múltból, és ekkora fájdalmat nem okozhatok a családomnak, meg kell csinálnom, harcolnom kell, és a háború a mai nappal VÉGÉRVÉNYESEN ELKEZDŐDŐTT! 

Este mikor már csak a tv-t néztük, kitört belölem a zokogás, hogy nem akarok meghalni. Félek a kemotól, rettegek tőle, mert láttam anyunál mit tud. Férjem ölelget, sír ő is, de mondja, ne féljek, élni fogok, erős vagyok. Itt van velem.

Barátunk, akiket elötte kérdezgettem, telefonál, szitkozódik, kész van, szídja a világot, elindult Magyarországról jön! Pff soha nem fogom tudni meghálálni neki, ahogy most hozám, hozzánk áll!

Mennek a napok, dolgozom, nehogy csak otthon üljek és gondolkozzam. Egyre nehezebben dolgozom, szédülök, de igyekszem jól lenni. 100 szor bekönnyezik a szemem, de elhesegetem a rossz gondolatokat, meg kell csinálnom, meg csinálom, élni akarok! Élnem kell! Mit fognak csinálni a fiúk a nélkülem, az apám, a tesóm, a férjem, és én is nagyon félnék nelkülük! Nyernem kell, harcolnom kell! Inkább vidám gyors zenéket hallgatok, pdf könyveket olvasok, sokszor tízszer ugyanazt a sor, mert közben elkalandozom. Időnként elpityeredek, de gyorsan összeszedem magam. Végül arra jutottam, hogy ez a hozzáállás nem segít. Mit sajnálgatom én magam, hogy képzelem ezt , mit művelek ! Erre most nincs időm, ezzel csak gyengítem önmagam. Bármit teszek ez van, el kell fogadni, erősnek, kitartónak kell lennem, csak így csinálhatom meg. Máskepp nincs esély!