2017.08.21.

Már azt sem tudom, milyen gépekben feküdtem, hány vizsgálatom volt, az elmúlt napokban, PetCT, MR, ultrahang, mammografi, vérvételek, kontrasztanyagok, genetikai vizsgálat. Jól van legalább világítok a sötétben ��. Mindenki kedves, mindenki mindent elmagyaráz, felkészítenek….rengetek az infó.

Az egyik vérvétel után, felálltam a székből, éreztem hogy kicsit, mintha szédülnék, léptem 2-3- at, jobban szédültem, összeestem, egy elfektetett fotelben ébredtem, itattak, legyeztek. Mondtam jól vagyok, nem szoktam ilyent csinálni. Azt mondták, az régen volt, most mindenre máshogy reágál a testem mint eddig. Hmmm ezt is megtanultuk ma. Nem kellhettem fel kb félóráig. Utána kimehettem, de kint kellett ülnöm, aztán elmehettem.

Ma van a petesejt leszívás, végre. Elég volt a 22-23 hormon injekció. Most valahogy nehezebben ment, pedig már 7x megcsináltam, talán, mert más a világ, más a lelkem, más gondolatok vannak a fejemben.

Nem félek, átöltözök, vicces zoknit kapok, ami félcombig ér, hálóing sem jobb. Barátunk is ezekről beszélt.

Férjem is bejöhet velem. Nem altatnak el, narkózisban leszek, amitől igen csak megijedtem, hisz otthon mindig altatásban végezték a petesejt leszívást.

Csak pillanat képek vannak meg, tudom, hogy fájt töbször is, de nem baj, túl vagyok rajta. Tesómnak , és apunak írok , hogy jól vagyok, csak félig vagyok magamnál, de nem akarom, hogy aggódjanak.

Később küldök egy képet.

Haza mehetünk, otthon majd pihenek. Úgy is táppénzen vagyok… január végéig.

2017.08.25.

Ma lesz a sentinel csomó műtét, így tudják meg, hogy nincs áttét. Most sem félek!

Találkozom egy nővérkével, azt mondja közvetlen mellbimbóm mellé adja majd az injekciót, valamilyen kontraszt anyag, ennek a segítségével találják majd meg a sentinel csomót. Azt mondja nagyon fog fájni, de óvatos lesz és lassan adja majd be. Pfff gondoltam, jól kezdődik a reggel, de csináljuk, legyünk túl rajta.

Fekszem egy ágyon, jön a tűvel, ami nem kicsi. Inamba szállt a bátorságom, de nincs hova futni, megcsinálom.

Már a látvány is rémisztő volt, hogy azt a nagy tűt közvetlen a mellbimbóm mellé adja be. Most legszivesebben felkelnék és szépen kisétálnék, de persze nem teszem. Nagyon ég, csíp, mar, lassan óvatosan adja be. Nem baj mindjárt vége. Férjem kint vár, nagyon ideges, nevetek rajta, mondom nyugi van. Elmesélem mi történt, nevetek.

Az osztályon vagyok, egy kórteremben, nem jöhet be, elbúcsuzom tőle, majd szólok, amikor kész vagyok. Megint beöltöztetnek, ismét jön a remek zokni, ez a hálóing nagyon fura, sehogy sem áll, minden kilóg, furcsa madzagokkal, mindegy ez van.

Két nővér, ággyal együtt visznek a műtőbe, viccelődünk, majd megköszönöm a fuvart. Én leszek az első. 30 perc és kint vagyok.

Megint vizsgálgatnak, már azt sem tudom, ki kicsoda, csak csinálom, amit mondanak. Betolnak a műtőbe, aggatják rám a madzagokat, mindenféle kütyüket, kaptam előmelegített takarót, lábamra is. Most már tudom miért volt fura a hálóing, ez egy rékli szerű dolog, fordítva húztam fel�, megint Mr Bean voltam. Nevetünk mind, de mondják sokan nem tudják, megfordítják rajtam. Kérdezik műtöttek e már, mondtam épp ez lesz a 10. Beszélgetünk, jön az orvos, mondja ne féljek, vigyázz majd rám. Mondtam neki nem félek, úgy is aludni fogok. Megsimogatja a fejem, mosolyog, és mondja, hogy nagyon erős vagyok. Kapom a szokasos maszkot, jó nagyokat szippantok, hogy minél előbb aludjak már.

Mindenki szuper kedves, egy nővérke simogatja az fejem, egy másik nyomja lassan a kezembe az altatót. Sok ember ugrált körbe, aludjunk már.

Végre ébren vagyok, valami intenzív szerű örzőben vagyok, ül egy növérke mellettem, figyel. Mindenféle gépek vannak rajtam. Szonda az orromban, ez meg minek.., mindegy ők tudják. Ujjamon csimpesz, vérnyomásmérő egyfolytában mér, tapaszok, infúziók.

Pfff én ugyan nem csukombe a szemem egy másodpercre sem, innen ki kell szabadulnom, most nem engedhetem el magam. Jól kell lennem, mindjárt összekapom magam.

Jön a orvos, nem enged ki, mert nem ürül ki a vizelet, a hólyagomból, ha ez így marad baj van! Kérdezem mit csináljak. Mondja valahogy pisilnem kell, mert ha nem, le kell szívnia a hólyagból, mert szétrobbanhat. Nos ezt a procedúrát nem szívesen tapasztalnám meg, akárhogy is csinálják.

Mondtam neki adjon vizet, 5 perc és pisilek. Hozzák is, iszom, kibogóznak, megyek pisilni. Közben beszélgetünk a növérrel, meséli sírtam műtét után, és mondtam, hogy élni akarok, nem akarok meghalni, nem akarom magukra hagyni a családom, semmire sem emlékeztem. Leszednek rólam mindent, megyek pisilni, egy két csepp, nem baj iszom még. Közben mérik ultrahanggal. 3 x- ra megyek pisilni, oksi lejjebb ment.

Csak vigyenek fel az osztályra, szólnom kell a fiúknak, hogy jól vagyok, minden rendben, senki ne aggódjon.

Felvisznek az osztályra, szuper, sms-ezek, mindenkinek szólok minden oksi, képet küldök. Jól vagyok.

Férjem és a barátunk jön, fel kelek, kicsit még szédülök, de jól kell lennem. Kint nevetünk, viccelődünk hárman.

Várjuk, hogy lefolyjon az infúzió, és már megyek is.

Végre meglátom a orvost, bemegyünk a kórterembe, mondtam neki mennék már mert vár a Meki �, meg a Big mac. Nevet, mondta több, mint egy óra volt a műtét, szerinte nincs áttét, megtapintotta, megnézte mikroszkóp alatt, de 2 orvosnak meg kell nézni még. Kapok néhany infót, hogy kell tornáznom, nehogy ödéma alakuljonki, és hetente egyszer le kell cserélnem a tapaszt a sebemen. 3 hónapig kell minden héten cserélgetnem, kb annyi idő amég a varratok felszívódnak.

Leszedik az infúziókat, már megyünk is a fiúkkal, Skärholmenbe, szupi a hamburger.

Barátunk haza visz minket, ééés, otthon, miközben a kórházban voltam, férjem sütött- főzött, de még milyent, a barátunk fánkokat hozott. Nagyon készültek.

Karom még nem a legjobb, de tornásztatom, 3hónap a varratok felszívódnak, minden jó lesz.

2017.08.26.

Érzem tesóm fél, nem hisz bennem, bíztat, de tudom mit gondol, apu ugyanez. Persze érthető, hogy anyu révén nagyon rossz tapasztalatunk van. Ketségbe esett a képtől, hogy szonda volt az orromban, el is feledkeztem róla, nem is gondoltam rá, nem küldök többet ilyen képet.

Csak így tudom megvédeni őt is, aput is. Kétségbe vannak esve, apu depisnek tűnik.

Mostantól csak jókat mondok nekik, ha baj lenne, azt meg majd óvatosan. Messze vannak, el sem tudják képzelni mi van itt, és nekik is nehéz, hiszen még annyit sem tudnak tenni, hogy átöleljenek, vagy csak megnézzenek, de érzem minden percben, hogy velem vannak. Mindennap írnak vagy hívanak, aggódnak.

Nem is szabad megtudniuk, nem láthatnak így. Minden jó lesz, kicsit majd jobban lesznek! Megcsinálom.

 Sentinel csomó műtét után, kontraszt anyag helye...